ÜDVÖZÖLLEK a Torzulás CÍMŰ REGÉNYEM HIVATALOS OLDALÁN!

ÜDVÖZÖLLEK a Torzulás CÍMŰ

REGÉNYEM HIVATALOS OLDALÁN!

Szabó András

Olvass bele a regénybe és rendeld meg

ingyen házhozszállítással!

Olvass bele a regénybe és rendeld meg ingyen házhozszállítással!

Most csak 2980 Ft

Kiadás éve: 2020    Oldalak: 208    Kötés: füles, kartonált      

A Torzulás izgalmas történettel repít vissza a 90-es évekbe. A téren lógó kulcsos gyerekek kalandjaiban felkavaró, érzelmekkel teli megjelenítéssel mutatja meg a játszótértől, a bűnözők világába jutó telepi fiatalok sorsát. A Katica Könyvműhely gondozásában megjelent regény, egyedi szemszögből jeleníti meg a rendszerváltás utáni éveket, ami a szókimondó szövegek és az események naturális leírása miatt, 18 éven aluliaknak nem ajánlott!  

Figyelemre méltó, izgalmas és szellemes olvasmány, örömmel ajánlom mindenkinek!

Koltai Róbert

koltai2
webp (1)

Regényem lakótelepi fiatalok életét követi a rendszerváltást követő években, amihez a könyv zenei ajánlása több műfajt és korszakot ölel fel. Kovács István basszusgitáros segítségével, a Deák Bill Blues Banddel járhattam az országot, blues- és rocklegendákon nőhettem fel, később a Depeche Mode zenéjén keresztül jutottam el az elektronikus zene világáig. A kulcsos gyerekek története egy nosztalgikus lenyomat, amiben a szereplőim több esetben valós emberek jellemvonásaiból épülnek fel, és a történetben valós események töredékeit is használtam. Mindenkiről kell szólnia, és senkiről sem, mert én nem azt akartam megírni, ami megtörtént, hanem azt, ami igaz.

…fordulatos, merész, őszinte hangvételű regény…

kultura.hu

Tisztelt Olvasók!

Szíves figyelmükbe ajánlom Szabó András érdekes könyvét, melyből kiderül, hogy a zene is inspirálhatja az irodalmat és nem csak fordítva

Hobo

A szerző az online zenemegosztókon tematikusan összeállított lejátszási listákkal ad háttérzenei ajánlást az olvasáshoz. A válogatás a Rapülők felszabadultságán, a Hobo Blues Band igazságkereső dalain és a szintipop líraiságán át vezet a Tankcsapda őszinte hardrock zenéjéig, amihez Kőteleki Richárd letisztult zenéi különleges hangulatot teremtenek.

Olvass bele

Válassz fejezetet

GABI: A Ferencvárosban egy kicsi telepen laktunk. Simán kifaragtak egy darabot az utcából, aztán felhúztak néhány tízemeletest. Nem volt nagy szám, és eltörpült a 70-es évek óta épülő betondzsungelekhez képest.
Persze, ekkor már megvolt a gázgyári lakótelep, a Honvéd-telep, a MÁV-telep, ott volt az Izzó-telep és a Havanna… persze volt vegyes is, és volt, aki szerette…

Régen amúgy nyugi volt. Nyolcórás műszakokban csendesen csordogáltak az évek, de a 70-es évek végére ide is elért a modern építészet szele, és a József Attila-lakótelep után, befurakodva a rozzant házak közé, a kerület közepén is munkához láttak az építődaruk. Komótosan rakosgatták egymásra a betonkockákat.
Öt darab tízemeletes házat építettek, amik pár hónap elteltével, 1979 nyarán, nem törődve otromba kinézetükkel, ott tornyosultak a napsütötte öreg cseréptetők fölött.
Elfogadtuk életünk megváltoztathatatlan menetét.
Később, egy-két nyugati áruval kiegészítve megjelentek a maszek boltok is, de egyébként minden úgy ment, ahogy azt tervezték: életszínvonal alacsony, bűnözés alacsony, munkanélküliség nulla.

Ja, a szociban anyámék mit sem sejtve rakták össze a panellakásunkat, és ’80-ban eljött a nagy nap. Este anyám hasában befeszítettem, ő meg persze üvöltött, erre apám rohant a fehér frotír zoknijában, felkapta a barna mokaszint.
Idegességében kétszer is hívta a liftet, csapkodott az erkély ajtóival, majd óvatosan lementek. Anyám beült a Ladánkba, apám pedig irdatlan csapódással rávágta a finomnak nem nevezhető orosz szerkezet ajtaját, majd beletaposott a gázba.
Harminckétszer mesélte el, hogy az autó repedt fazék hangon könyörgött az életéért, és ő rekordidőt futott a szocialista elfogó vadásszal. Nem érdekelte sem rendőr, sem kátyú, az autóról lerepülő króm dísztárcsa is a járdán kolompolva előzött meg minket. Anyám mesélte, apám úgy izgult, hogy száguldás közben próbált mosolyogni, de az idegtől csak idétlenül vicsorgott. Mindenesetre könnyű szülés volt.

1980-ban megszülettem én: Kiss Gábor, az új szocialista élet.
Nem telt bele sok idő, és ott ültem a barna padlószőnyegen, körülöttem a rohadt nappalink, benne a barna Réka szekrénysor, a barna sötétítőfüggöny, a barna ülőgarnitúra, sőt a régi Videoton tévénk batár fadoboza is barna volt, nem mintha olyan sz.r lett volna, egy átlagos panellakás a szocialista blokk nyugati szélén. A telep tök jó hely volt, meg minden. Öt ház a Ferencváros közepén, E alakban a két tér körül. A rohadt szocialista emberkaptár. Építettek mellé egy betonkocka közértet is, csakhogy meglegyen az összhang. Hát igen, a beton.
A kor jellegzetessége, igazából csak elfogadni lehetett. Olyan volt ez, mint a rohadt fürdőszobai csempeválaszték.
Ha láttad, soha nem felejted: fehér, rózsaszín, bugyikék. Ennyi. Elhiheted, a forma Amfora, tök ugyanaz mind a három.

Azt, hogy színes lett volna az élet akkoriban, nem állíthatom. Még autót szerezni is rendesen tudománynak számított. Ja, élt a házban az öreg Kerovics. 16 évet várt a Trabantjára. Apró, pici, kopaszodó ember volt, valamiféle műszerész. Le akart járni a balatoni nyaralójába, így befizette a lóvét. Azt ígérték, 7 év múlva megjön a verda.
Az egész telepet bejárta a sztori. Szóval, mikor megigényelte, fehéret kért. Tudta, mi a dörgés, gondolom, fürdőszobája már volt. Aztán egy röpke bő évtized után elment átvenni. Bevitték egy bazi nagy csepeli ipartelepre, amit telepakoltak bugyikék Trabanttal.
Erre az öreg teljesen kibukott, hogy ennyi idő alatt egy rohadt fehér festéket nem tudtak szerezni. Mondták neki, ha fehéret akar, az még 7 év, de mivel az öreg még ebben az életében le akart vele érni a telekre, a svájci sapkáját kopaszodó fejére húzta, és keserédes örömmel hazarobogott a világoskék gyönyörűséggel.
Ilyen időket éltünk! Nem vágom. Én csak kisgyerek voltam. Játszottam a padlószőnyegen, anyám meg 89-ben rátapadt a Videoton tévénkre.
Végül is nem sok minden történt: rendszerváltás, privatizáció, infláció, depresszió.

Foci a téren

Persze. Jó hely volt, meg minden, bár nem az egészség szempontjából. Inkább csak utcai porból állt a pálya, sóderkavicsot csak nyomokban tartalmazott, mi meg rúgtuk a bőrt a tűző napon. A szabályok egyszerűek voltak: a labda sosincs kint, nincs les, aki komoly sérülést okoz, az nem játszhat, kézzel a labdához nyúlni vagy gólt szerezni nem lehet, de a legfontosabb, ha a labda bent van a kapuban, akkor az GÓL. Állandóan lent lógtunk. Főleg nyáron, amíg az ősök dolgoztak. A telep úgy működött, mint egy falu, ismertünk mindenkit. A közértes, a hentes, a zöldséges a nevünkön szólított. Persze, mert régen barátságos környék volt, meg minden, és még beszélgettek is egymással az emberek. Na, mindegy, nem érdekes. 

Gabi legtöbbször Attilával és Röfivel lógott, néha hozzájuk csapódott a Varga Józsi, vagyis ők csak úgy hívták: Jocika. Családjával a bérházak között élt, a „nyolcban”. Öt nővére és az élet megedzette a kis zömök cigány gyereket. 

Ja, imádtam a dumáját, peckesen állva rózsaszínű törött fésűjével hullámos fekete haját hátranyalta, és vetített, hogy merre járt, de a hármas metró vonalát ő is ritkán hagyta el. 

Attila, a 2-es tér mellett, a 8.-on lakott. Kései gyerekként született, apja nyugdíjasként ritkán járt el, az anyja a MÁV-nál dolgozott. Szegényesen éltek. Attila ezt szégyellte. Szülei, a nagy korkülönbség miatt inkább nagyszülőkként nevelték. Attila magas és erős volt, arccsontja hangsúlyos, hosszú, vastag szálú barna haja egészségesen csillogott, világosbarna szeme pedig a dühkitörései során rendre elsötétedett. 

Kikészültem tőle. Valaki magyarázott neki, az meg csak nézte, és annyit mondott: Igen? – de a tekintetét ismertem. Tudtam, mi következik. A szeme elsötétedett, és bámm. Robbant. Ütött, rúgott bárkit. Képes volt a földön fekvő ember véres fejét is öklével csapkodni, majd felállt, nem törődve tettének undorító következményével, gúnyosan mosolygott. Erről amúgy nem nagyon beszéltünk. Az ősei meg tényleg eléggé be voltak lassulva, kábé úgy éltek, mintha megállt volna az idő a 8-adikon, úgy a 70-es évek környékén.

A társaságban Röfit, a túlsúlyos jókedvű mamlaszt mindenki szerette. Ők a közért melletti házban, a földszinten laktak. Vörösesbarna göndör hajával, fehér bőrével nagy fejét ingatva, furán nevetett. Legalább 80 kilót nyomott. Röfi túlsúlyának többféle oka lehetett, Attila szerint azért ilyen, mert földszinten lakik, és lépcsőt csak alulról látott, de Röfinek erre létezett egy betanult szövege: Kiskoromban gyomorfekélyem volt, és sok a savam. – Attila állandóan szekálta. Gabi, amikor nem bírta a marakodásukat, odavetette: Fejezd már be! Azért vagy dagadt, mert állandóan zabálsz. – Ezt pedig falattal a szájában elég nehéz cáfolni az embernek. Gabinak rövid haja, és jó fejformája volt. Az amúgy csendes, konok gyerek élénk mélykék szeméből előtörő komorság komolynak mutatta. 

Persze, a világosbarna rövid hajammal, halvány tónusú bőrömmel és átlagos magasságommal igazi szembetűnő egyéniség voltam. Mindig a bólogató járásommal fikáztak. Az igaz, inkább ballagtam, mint mentem, de most hova a francba rohantam volna? Apám már vagy négy éve lelépett. Nem sok jót tett anyámmal, állítólag lepetézett máshol is, néha hiányzik. Erről sem nagyon beszéltünk. Mindegy, nem érdekes. 

Kulcsos gyerekek voltunk. Régen ez annyit jelentett, míg a muter melózott, mi lógtunk és max kajálni mentünk haza. A szociban ez normál volt. Nem bántott minket senki. Gyorsan rájöttünk, hogy lóvé az nem sok van, ami kellett, azt pedig megszereztük. Eleinte összedobtuk az otthon talált aprót, visszavittük az üres üveget, meg ilyesmi.

Csak a balhé járt a fejemben. Pénzre volt szükségünk. Anyám kölcsönt kölcsönre halmozott, és nem lehetett kivakarni ebből. Már annyi csekkünk volt otthon, hogy nem fért a szekrénybe dugott fadobozba, és a cipőnk mellett jártunk, bas..a meg. Ez az igazság.

Röfi egykedvűen fogadta a hírt, és Gabi, mintha lehetőségüket a barátja szabotálná, próbált ellentmondást nem tűrően előadni minden részletet, miközben Attila meg sem szólalt. 
– Én nem tudom, mi bajotok van, Bandi benne van, az utánfutót is elhozzuk, ki tudjuk pakolni az egész rohadt kócerájt – zárta le mondandóját Gabi, látva a tétlen hallgatóságot.
– Hogyhogy mi? K..vára elmeszelhetnek minket. Ha elkapnak, végünk van és Bandinak még inkább vége lesz. Mondd meg neki, Ati!
– Én nem tudom, Röfi. Ez k..vára összeállt. Te meg már megint csak parázol. 
– Itt van a telep végén, sehova nem kell vinnünk, csak kipakoljuk, elgurulunk vele a házunkig, majd levisszük a pincébe – erősítette meg Gabi. 
– Akkor is meleg az egész. 
– Igen, komolyan kell vennünk, mert k..va nagy buli. Dagi, értsd meg kérlek! Jövőre középiskolába megyünk, és nincs egy lyukas garasunk sem. – Már kiabált – Meg kell csinálnunk! Én nem fogok csórón járni, amikor itt hever egy valag pénz, és nem hagyom ki akkor sem, ha te fosol, de aztán ne gyere hozzám lejmolni! – Gabi szeme izzott, fel sem fogta tervének lehetséges következményeit, és normálisnak hitt jövőképét egy torz, jobb élet egyetlen lehetőségének érezte. Kopott panellakásuk, a magába roskadt életük mélységeiből kiutat találva nem engedett elhatározásából, mert akárhogy is, de sikerük esetén emelt fővel járhat, és koszos kölyökkorát lezárhatja. Eltökéltsége dühével csak erősödött, és mások jómódját látva a nevetségességtől félve, annyi feszültség, erő gyülemlett fel benne, hogy a mindig higgadtan gondolkodó gyerekből forró fejű kamasz lett, aki ellentmondást nem tűrően beszélt. Attila, akit ez az energia ébresztett fel, elnyomta a cigijét, gúnyos mosolyával Röfi szemébe nézett. 
– Figyelj, Dagadt, mi megcsináljuk! 
– Menj a p.csába – csattant ki Röfi. 
– Nem fog fájni! – ütött a vállára Attila…

A hideg lassan szívta ki az életet a terekből, és a növények lombja mellett a gyerekek is megkopva szállingóztak a környéken. Gabiék a hűvös estéken, a betonfalak megfagyott élei között, a lépcsőházakban bandáztak. 

Ja, imádtak is minket, de a nagy hét szerdáján a Bandibánál lógtunk. Ilyenkor az öreg a szotyis Karcsira bízta a kocsmát, aki erős jellemű alkoholista, igaz ilyenkor nem piált sokat, vitte a boltot, de tudtuk, hogy valójában az éhes kecskére bízta káposztáját. Három fillérje és négy foga ha volt. Ugrattuk is, hogy inkább szotyit kéne árulnia, azt legalább nem tudná megenni, ronda egy szerzet volt, na, mindegy. Az öreg szerint, ez a szabadság ára, mi meg szerettünk náluk lenni. 

Amikor Gabi a hosszú előszobába lépett, a lakás minden lámpája égett. A nappaliban a tévé és az ökörködés hangja zsongott, Bandibá pedig a konyhában állt, atlétában, farmerban és westerncsizmában kavarta a rotyogó vacsorát. – Hó vótál? – nézett Gabira. – Zúzzál befelé, mindjá’ eszünk. 
Háromszobás lakásban laktak. Bent, a nagyszoba közepén a nikotinsárga tapétát lógó csillár világította meg, alatta az étkezőasztalon sörösüvegek, cigis dobozok és egy hamutartó hevert. A szekrénysoron elhelyezett könyvek és képek pontosan sorakoztak, a rend Bernadett emlékét őrizte, de mióta elment, Bandibára ritkán tört rá a takarítási kényszer, így csupán Berni szobája maradt rendezett. Az előszobai szekrényen púpban álltak a ruhák, és Bandibá a cipőlevételhez sem ragaszkodott: „Nem vagyok én japán” hangoztatta, senkitől sem várta el a zokniban mászkálást. 
Bandi Ádámkával, vagy ahogy hívták, Öcsivel és a  Röfivel kártyázott. Snapszeroztak. 
– Gabi, gyere már, pont megvagyunk négyen! – kérte Öcsi, de ő csak leült és egykedvűen bambulta a tévét. 
Öcsivel kiskoruk óta ismerték egymást, Bandibá nővérének fia, aki az újpesti lakótelepen élt. Sokat segítette őket az öreg, a barna rövid hajú fiú mindig melegítőben járt. Bokszolt. Barna értelmes szemébe jóindulatú szomorúságot írt az élet, amolyan jó srác volt. Nehezebb éveikben többször Bandibáéknál aludt, de mióta dührohamairól híres apjától megszabadultak, nyugodtabb lett az élete. 
Bandibá a szobába lépett, a meccs felvezetéseként bekapcsolta a Videoton erősítőt, és a két Orion hangfal dübörgött, felerősítve a megismételt meccsek összefoglalóját. 
– Most tényleg azt a gyászt akarod nézni? – utalt Bandi a meccs feleslegességére, miután végignézték, ahogy a válogatott utolsó meccsén kikapott és így nem jutott ki a világbajnokságra. Nem sok értelmét látta végigülni ezt a két órát is.
– Mit nézzek, okostojás? Röfike, gyertek a tányérokért! – Gabi és Röfi segített a terítésben, bevitték az iskolai étkezőbe illő fehér mélytányérokat, és egy csokor kanalat. Bandibá hozta a piros lábast, két ujja közt ügyesen deszkát szorítva. – Pakoljatok le! – Parti közepén? – kelt ki magából Bandi, szeme csillogott. – Nem érdekel! Írd fel, vagy a fejedre borítom! Minden kéz megfogott valamit, szétosztották a kanalakat, és körbeülték a puritán terítéket, majd Bandibá szedett mindenkinek. Röfi áhítattal szívta be a forró étel gőzét, Bandi kanalával piszkálgatva nézte apja egyedi konyhaművészeti alkotását, ismerve, hogy elég lazán kezeli a recepteket. A pörkölt, amit csinált füstölt szalonna alapon, a hús mellett mindig elbírt egy kis kolbászt, krumplit, esetleg tarhonyát, mindez néha lecsó jellegű zöldségekkel vegyült. 
– Ennek mi a neve? 
– Egyed! – utasította apja. 
– Ez a neve? – ugratta apját, aki vette a lapot. 
– Nincsen neve, úgyhogy add is ide, bazd meg! – nyúlt a tányérja után, amit Bandi maga felé húzott. 
– Azt azért nem. 
– Akkor fogd be a pofád és egyed! – Mindenki nevetve kanalazta az ételt. 
– Finom – szólalt meg Röfi. – Ugyan már, te még a száraz zsömlét is megeszed! – kötött belé Bandi. 
– Na, elég legyen! – pattant fel, amire fia összehúzta magát. 
– Ne félj, kisgyerek! – Majd kiment a konyhába. 
– Egyed! – szólt a többiekre Bandi, majd kuncogott. 
– Szerintem jó – mosolygott Öcsi Bandira, aki szintén jó étvággyal kanalazott. Bandibá visszajött, kerek kocsmai tálcán sört, kisüveges kólát és almapaprikát rakott az asztalra. Mindent üvegből ittak. – Köszönjük – vett el egy üveget Gabi, és leöblítette a fűszeres vacsorát. Fél szemmel a meccs felvezetését figyelték, elcsendesültek. Mikor Knézy Jenő bejelentette, hogy a magyar himnusz következik, Bandibá komótosan felállt. – Felállsz! – Mint egy tornatanár, úgy utasította a gyerekeket, akik törölgetve a szájukat körbeállták az asztalt, szó nélkül nézték a tévét. Ez kötelező szertartás volt. Tudták, az Öreg kiborul, ha a himnusz alatt ülő magyart lát. 
– Gyerünk, Lajos! – zárta le Bandi az elhallgató zenét, utalva Détárira, a válogatott Ferencvárosban játszó csatárára. Öcsi rápillantott, nem szólt semmit, de örök újpestiként tudta, hogy a csapat gerincét ferencvárosi és újpesti játékosok adják, ez pedig közös ügy. A névtelen meleg ételt jóízűen megették, majd Bandibá utasítására lepakolták az asztalt, ő pedig lábát szétdobva foteljából nézte a meccset. A fiúk inkább kártyáztak, ő pedig jóllakottan bambulta a tévét, a közönség zúgása elfedte gondolatait, és a fűszeres vacsora sörrel kísérve lelassította szívverését. Détári góljának is csak tompán örült, majd párnái közé visszasüllyedt, amiből egyedül Berni érkezése zökkentette ki. Büszkeséggel nézte, ahogy a lassan felnőtté váló lánya lepakol az előszobában. 

– Sziasztok – állt meg az ajtóban. Visszaköszöntek, de Gabi a kártyákat mozdulatlanul fogva, meg sem szólalt. Berni nővé válása másképp hatott rá, mint az apjára, amit Bandibá észre is vett, és a fiú ködös tekintetén csodálkozott, aki lomha másodpercek után szólalt meg: 
– Szia… – szinte suttogva ejtette ki. 
– Szia – köszönt vissza Berni, arcán halvány mosollyal. Gabi érezve tekintetét, zavartan Bandibára pillantott, aki kérdően húzta fel szemöldökét, majd a lányát nézte. 
– Te jössz! – türelmetlenkedett Röfi. Gabi az asztalhoz fordult. A lány megnyugtatóan szeretetteljesen az apjára nézett, végül eltűnt az előszobában.

…Gabi izgult. Bernit soha nem tudta kiverni a fejéből. Sokszor figyelte, ahogy a házakat kerülgetve ment haza, minden vágya az volt, hogy csak ülhessen és nézhesse a lányt. Ábrándozott együttléteikről, elképzelte a meg nem történt beszélgetéseiket, lassú simogató csókjaikat kettesben ülve az öreg fa alatt. Mikor Bandiéknál találkoztak, titkon figyelte mozdulatait, finom arcvonásait, de ha a lány ránézett, elkapta tekintetét.

________________

A sarokban megbújva egyedül ült a kocsmapult végénél. A hamutartóért felállt, tekintete megakadt, megpillantotta Bernit. A füstös forgatagban finom lényével kedvesen beszélgetett az apjával. Gabi nem hallotta, miről esik szó, de a lány elkapta fürkésző tekintetét. Megmerevedett. Berni apjára nézve mondott valamit, amire Bandibá háttal állva válla felett szintén Gabira nézett. A lány intett neki, menjen oda, ő pedig nem értve a helyzetet, osont a bárszékeken ülő emberek mögött.
A pult végéhez érve köszönt, majd kérdőn nézett rájuk. Berni az apját nyugtatta, és sorolta, mit fog venni a boltban, majd Gabihoz fordult. 
– Segítesz nekem vásárolni? – Gabi nem igazán tudott mit reagálni, csak reménykedve nézett Bandibára, aki várta válaszát. Berni megelőzve apja esetleges elutasító reakcióját, tetovált arcán pici puha tenyerét végighúzta és a másik oldalára puszit adott. 
– Ne aggódj, apa, gyorsan hazaérünk. – Bandibá kemény újpesti gyerek volt, de lánya egy mozdulattal levette a lábáról. Gabi lehúzta a maradék kólát. 
– Tiszteletem, Bandibá – köszönt és sietett a lány után. Az utcán Berni zavarát kompenzálva folyamatosan beszélt. Ez nem volt rá jellemző. Hasonlóan, mint Gabi, többnyire nem sokat beszélt, de most egyfolytában az iskolájáról darált. Gabi csak néhány szót tudott kinyögni, közben a szemét le sem vette róla. A lány, akiről álmodott, aki olyan távolinak tűnt, most itt áll és neki mesél.

________________

Nem maradtunk sokáig. A film lehozott az életről, és reggel be kellett mennem a suliba. Berni illata és érintése megőrjített. Úgy kívántam, hogy a lépcsőházban már nem bírtam magammal. Késő volt már és senki sem járt a környéken, a kapualj radiátoránál a falhoz simulva csókoltam, és feszítettem magam az ágyékának. Imádtam. Kiengedtem, és homlokomat az övéhez illesztettem, bármit megtettem volna érte. Utazni akartam vele és otthagyni mindent. Anyámat, a gettót, az éjszakát. Visszahúztam, öleltem és csókoltam. 

– Nyugodj meg, minden rendben. Holnap suli után gyere át – suttogta Berni…

 

Hallgass bele

FELIRATKOZÁS

Iratkozz fel a hírlevelünkre, hogy értesülj Szabó András kiadványairól és megjelenéseiről! 

Közösségi média

SZERZŐ

Szabó András
andras (kukac) torzulas.hu

KERESKEDELEM-MARKETING

Szabó Anna
anna (kukac) torzulas.hu